Valentin nap alkalmából :)
Kedves Olvasóm!
Történt egy alkalom, amikor társszerzőként hivatalos voltam egy vidéki könyvbemutatóra, hogy a biztonsági őr nem engedett be. Az előre be nem tervezett útépítésnek köszönhetően elkéstem és már nem volt lehetőségem a szervezővel beszélni. Ez az eset ihlette a következő történetet. (A szereplők neveit hangzás alapján választottam, ami az általam elképzelt karakterhez leginkább illik.) Bármiféle párhuzam a valósággal csupán illúzió, a véletlen műve.
Kellemes olvasgatást!
A bálkirálynő kudarca
Nikoletta, vagy ahogyan barátai nevezték, Kolett tizenhét éves volt. Már egy éve készült arra, hogy a hagyományosan évente megrendezésre kerülő Füredi Anna-bálon egyszer majd ő is részt fog venni: megtalálja hű lovagját, aztán holtodiglan-holtomiglan. Minden oka megvolt a heves izgalomra, hisz egész életének további folyása ezen esemény függvényében dőlt el. Családjának hölgy tagjai e bál révén kötöttek életre szóló házasságot; ez már generációs hagyománynak számított náluk, ki tudja már, mióta. Várjunk csak, egyvalaki mégsem: édesanyjának idősebbik nővére, Hajnalka örökre pártában maradt. Kajla fogacskáit abban az időben létező eljárásokkal sosem lehetett helyrehozni. Eme szépséghibának tulajdonították Hajni néni életének kudarcát, aki manapság többnyire mint „a falu macskás öreg hölgye” él a helyiek ajkán. Bár Kolett édesanyja, Ibolya mintha mesélt volna neki kisleány korában valami olyasmit, hogy akadt ugyan udvarlója, de mivel édesapjuknak nem igazán vált tetszésére az ifjú, így hát elhessegette őt még az utcájuk környékéről is. (Meg hát micsoda dolog megtörni egy ilyen szép családi tradíciót, mint az övék!) Többre sajnos már nem emlékezett a történetből, de ez most nem is volt annyira fontos, hiszen ma lesz élete sorsdöntő eseménye, ez az este nagy súlyt nyom a latban.
Már egy álló esztendeje szinte kizárólag csak erre tudott koncentrálni. Olykor-olykor még egy-egy tanórát is ellógva próbált ki újabb és újabb arcfestési módszereket. Fogszabályzót viselt már egész fiatal kora óta, de már ez sem zavarhatta, hiszen két hónapja, hogy véglegesen búcsút vett tőle. Szülei gondosan megóvva őt minden rontástól, az utóbbi néhány évben havi rendszerességgel kísérgették nőgyógyászhoz, hogy érintetlensége felől bizonyosságot szerezzenek. Mióta kamasz lett, rendszeres látogatója Dr. Patakinak, az idős bőrgyógyásznak is, aki nemcsak felkészíti bőrét az évszaknak megfelelő külső hatásokra, de gondoskodik az esetleges felszíni hibák (szemölcsök, anyajegyek, stb.) eltüntetéséről is. Az időről időre orrán megjelenő szeplőcskék is rengeteg bosszúságot okoztak Kolettnek, de most ezzel sem kell bajlódjon. A rengeteg-rengeteg idő is, amit azzal töltött, hogy több városban végigvizslassa a különböző hajdíszeket és ékszereket, kifizetődni látszik: csodálatos gyöngyház színű gyöngysort talált, hozzá illő fülbevalóval és ugyanolyan díszítésű hajtűvel. Az ennek megfelelően hasonlóképp díszített cipőt és táskát is meglelte, királykék szatén borítással. A frizuráját, hogy giccsesnek ne legyen mondható a megjelenése, önmaga készítette el: egyszerű fonott copf kontyba csavarva, arca mindkét oldalán meghagyva egy-egy vékonyka tincset, amin sütővas segítségével bodorított egy kicsit. A kellemes küllemet pedig megkoronázta egy ugyancsak gyöngyház színű, csapott vállú, habos aljú báli ruhával, melyen a féldrágaköves berakások visszahozták a királykék színt. Kolett kreolos bőrét remekül kiemelte ez az összeállítás, de sajnos a majdnem egész napos készülődés vége felé már nemigen maradt idő sminkelni. Így csupán egy szolid cicaszemre, szempillaspirálra és némi csillámos ajakírre futotta.
Ahogy lépkedett felfelé a fényesre vakszolt márványlépcsőn, sorra villantak gondolatába a különórákon elsajátított báli etikett-szabályok: a mozdulatok, az étkezés, a társalgás és persze a központi szerepet élvező táncok lépései. Jaj, bárcsak sikerülne mindenkire jó benyomást gyakorolnia, az már fél siker lenne! És felért az emeletre: nem kell mást tennie, csak a lehető legméltóságteljesebben végigmenni a bal oldali folyosón, melynek végén ott várja majd az óriási bálterembe vezető, dupla szárnyú, fehér ajtó. És már látta is: ahogy szíve ritmusa változott, légzése úgy vált egyre ziláltabbá (bár ezt is igyekezett minél etikusabban kivitelezni). A földszinten a kapunál lévő nagy ellenőrzésen már sikeresen túljutott. A bálterem bejáratánál strázsáló őrök és a vendégek bemutatását végző elegáns frakkot viselő úr már tényleg nem jelenthetnek problémát. Tehát teljes lelki nyugalommal haladt sorsa beteljesedése felé. Az ajtó elé érve még egy utolsó ellenőrzés elvégzése után már be is léphet álmainak hófehér kapuján! Ahogy az őrök matattak az irataiban, mindent rendben találtak. „Fáradjék be a terembe, kisasszony”, mondták végül.
Kolettnek hirtelen földbe gyökerezett a lába a döbbenettől: „ennyi lenne? CSAK ennyi?”, értetlenkedett magában egy pillanat erejéig. Majd illedelmesen fordult udvarias terelgetője felé:
- Elnézést kérek, talán valamiféle félreértés lehet az ügyben. Én elsőbálozóként vagyok itt jelen. Úgy tudom, a kelendő hölgyek mind kapnak egy aranyozott melltűt, amely jelezni hivatott kelendőségét. Megváltoztatták volna ezt a szabályt?
- Nem, kisasszony, ön meglehetősen jól tájékozott az ügyben. Valóban ez a szabály.
- Akkor legyen szíves átadni a nekem járó melltűt, láthatta a személyes okmányaimban, hogy… - de még mielőtt befejezte volna mondókáját, a meglehetősen idős, szakállas ajtónálló megállította és fásultan hozzátette.
- Kérem, csak a már tizennyolcadik életévüket betöltöttek kaphatnak melltűt. Ez elkerülhette a figyelmét.
- De legyen szíves! Holnap leszek annyi.
- Kisasszony, a szabályzat világosan kimondja, hogy kizárólag felnőtt korú hölgyek számára biztosíthatjuk a kelendőségüket jelző melltűt.
- Kedves uram! - furakodott bele feszengve a táskájába, majd elővette ismét az irattartóját – Nézze csak, itt a születési dátumom. Holnap leszek éppen tizennyolc éves. Tetszik látni? - próbálta Kolett egyre kétségbeesettebb udvariaskodással meggyőzni az őrt.
- Kisasszony, kérem, ne értsen félre. Én teljes mértékben megértem az ön érveit. Meglehetősen sokan voltak már önhöz hasonló helyzetben és biztos vagyok benne, hogy ezután is bőven lesznek: az előírást soha, senkinek a kedvéért nem szegtem meg. Ennek is köszönhetem, hogy már majdnem negyvenedik éve szolgálok ezen a poszton. - szólt ismét az őr büszkén kihúzva magát, de már ellentmondást nem tűrő hangon, mint aki kezdi elveszíteni a hidegvérét.
- De legyen szíves! Nekem égető szükségem volna… Legyen szíve! - replikázott, immár könnyeivel igencsak küszködve szegény Kolett.
- Kedves kisasszony! Kérem, higgye el nekem: az én koromban már igen nehéz az embernek új munkát találnia. Épp ezért nem teszem kockára a biztos megélhetésemet. Magának könnyű, hiszen van, aki támogassa élete útján, nem kell azon remegnie, mit eszik holnap, miből fizeti a számláit, lesz-e hol álomra hajtania azt a kis aranyos buksiját. De nekem már nincsenek szüleim. Én bizony már hat esztendős korom óta keményen nyomom az ipart: előbb a földeken, majd a nagy gépeken, míg végül ide jutottam. Magácskának bizonyára fogalma sem lehet azokkal a finom kezecskéivel, hogy az élet mennyire bonyolult dolog tud lenni az egyszerű emberek számára! Mi ugyanis nem szépítkezni meg bálakba jártunk az ön korában, hanem bizony TSZ-ekbe, méghozzá dolgozni! - majd múltba révedő, tanításnak szánt beszéde után, utolsó cseppnyi türelmét is elvesztve, erélyesen hozzátette – Kérem, értse már meg!
A szemlátomást fiatalabbik őr már unott képpel hajtotta hátra fejét, mintegy megtámasztva a felső sarkain virág alakú faragványokkal díszített ajtófélfát. Valószínűleg az imént lejátszódó jelenetnek legalább már annyiszor volt tanúja, mint öreg kollégája történetének. Rangidős nem lévén ekképpen próbált a „kisleány” segítségére lenni eme szorult helyzetben:
- Ha megengedi, kisasszony, úgy ítélem meg az adott körülményeket, hogy vagy belép a terembe az illető melldísz nélkül, vagy egyáltalán nem. - s bár segítő szándéknak híján nem volt, mégis elég ridegen hatottak Kolett fülében e szavak.
- Hát legyen - mondta kissé tétován – akkor bemegyek anélkül. - titkon remélte, hogy az ő „hercege” majd így is eljön érte.
Belépett hát és bemutatták őt, nem mint elsőbálozót. Bár szíve-lelke könnyek zuhatagával igyekezett mind hevesebben tiltakozni a méltatlan bánásmód ellen egész este, Kolettünk igyekezett méltóságteljesen viselni a kudarc által rárótt nehéz terhet. Bár egész vacsora alatt égette ajkát az őt ért igazságtalanság, nem szólt felőle. Szerényen csak annyit mondott, regisztrációs hiba miatt nem jutott neki a melldíszből. Talán ennek híre is majd szájról-szájra terjed, de nem reménykedett benne; hiszen itt minden elsőbálozó vetélytársa a többinek. Annál nagyobb az esély a pártalálásra, minél kevesebben vesznek részt a megmérettetésen. Következett a tánc, ahol az elsőbálozók mutathatták be tudásuk ezen részét. Kolettnek nem lévén más választása, jobbára a társalgás művészetében villogtathatta meg tudását. Hiába tanulta, gyakorolta éveken át ezeket a lépéseket, most mégsem kamatoztathatta tehetségét. Lelke borzasztóan égető, egyre apróbb szilánkokra tört ezalatt, s bár egyre inkább nehezére esett, de a mosoly és a derű nem hiányozhatott arcáról, sem a kifinomult báj és kecs a mozdulataiból. Azonban még mielőtt az elsőbálozók blokkja véget ért volna, türelmének utolsó vékony szálával kitipegett a kastély hátsó kertjére néző, márványkorláttal díszes, hatalmas erkélyére. Innen a rózsabokrok által szegélyezett virágágyás belátható volt, egészen a borostyánnal befuttatott, a birtok határát jelző kerítésig. A kijárat felé vezető, díszkövekkel kirakott utat az ágyások kezdetétől vízköpők szegélyezték. A hatalmas udvar nem egészen közepén egy szoboregyüttessel a közepén viszonylag visszafogott szökőkút meredeztette égnek ezüstös vízsugarait. Nem volt kedve már a bálhoz: minden erejét rááldozta az erőltetett tündöklésre a ma este folyamán. S minthogy elsőbálozóként éjfél előtt nem távozhatott, jobbára a kétoldalt legördülő nem túl széles lépcsőn át az imént fölfedezett szökőkút felé vette az irányt. Amint haladt egyre közelebb kijelölt célja felé, fokozatosan engedhetett utat semmivé lett lelke hamvaiból feléledő kétségbeesés könnyeinek. Közeledtében óvatosan előbújtak a rég a feledés homályába veszett emlékek. S gondolatainak ködéből lassan előkerült Hajni nénjének szomorú történetének részletei is.
Az elsőbálozóként vőlegényre nem akadó Hajnalka még kajla fogakkal is szemet gyönyörködtető látványt nyújtott tűzvörös, loboncos hajával, világító kék szemeivel és halovány arcbőrének mintázatot adó szeplőcskéivel. Mindig volt, akit éppen ujjai közé csavarhatott volna, apja viszont határozott nemtetszését gyakori büntetésekkel, válogatatlan szidalmakkal és irányában gyakorolt vasszigorával fejezte ki. Féltékenységében kérőit, lehetséges udvarlóit mind a távolba kergette. Igen rossz ómennek tekintette leánya feltűnőségét, mely későbbi idomainak megjelenésével csak fokozódott. Az apja által boszorkánnyá kikiáltott ártatlan lány mérhetetlen szenvedéseken ment keresztül apja beteges túlkapásai miatt. Még szegény felesége, drága édesanyja minden próbálkozása ellenére sem tért jobb belátásra. A válogatott kínzások híre széles körben elterjedt, de a család minden tagja érdekének és kötelességének érezte gondoskodni arról, hogy ez az egész csupán pletykaként legyen számon tartva. Mikor Hajni elsőbálozóként megjelent ugyanebben a kastélyban, a rémisztő pletykák révén nem akadt senki a legények között, aki oly vakmerő lett volna, hogy elég bátornak tartsa magát egy ilyen apósjelölttel szembenézni. A sikertelen férjfogó szertartás után az akkor már alkoholba menekült apuka egy óriási heget hagyva leánya arcán, örök magányra kárhoztatta őt. Nem egészen fél év múlva szélütés következtében, ijesztő rémálmok gyötrése között távozott el a világból.
- Hajni nénit nagyon megverték a sikertelen bálozás után! - villant a fejébe hirtelen – Jaj nekem! És ha apa is… -nem mert gondolata végére jutni.
Az idő lehűlt. A fagyosan ható fuvallat, mely még álomszép ruhája alá is szemérmetlenül bemerészkedett, reszketésre késztette viselőjét. Könnyei, melyek égető lávaként öntötték el arcát, magukban hordozták a balul elsült bál szégyenét, s a következmények miatt érzett, vadul mardosó rettegést. Öltözetének sejtelmet engedő szakadása hűen tükrözte Kolett védtelen mivoltát a család haragjával szemben. Maga sem vette észre, mikor és miként eshetett; bizonnyal idefele jövet az egyik rózsabokor jóvoltából történhetett.
Amint ekképpen kesergett a szökőkút peremére borulva, valaki, egy meleg, barátságos kézzel illette csupasz vállát. Gondolatainak elevensége révén már apja bármelyik pillanatban lesújtani kész óriási tenyerének kegyetlenül fájó érintésére áhítozott. Ehelyett egy kellemes enyhet adó szőttes kendőt borított rá e kedves idegen, akitől a kellemes érintés is származhatott. Ekkor vette észre, hogy egy másik valaki, aki lekuporodott őmellé, egy finom virág illatú parfümmel átitatott textilzsebkendőt nyújt lassan arca felé. Kolett illendő köszönettel átvette azt és szemeit jobban megtörölvén végre megpillanthatta a mellette térdeplő hölgy arcát. Ő volt az, Arabella: A vacsoraasztalnál kettővel ült tőle balra. Arca részvéttel vegyes aggodalomról árulkodott. Egy hosszú pillanatig csak nézni tudták egymást, majd a figyelem perifériájára szorult, kedves érintésért felelős személy törte meg a már-már kínossá válóan hosszadalmas csöndet.
- Igen élessé kezd válni már a szél; tanácsos volna inkább az ellenkező irányba terelni lépteinket.
A kéz még mindig a remegő, immár kendő által fedett vállon pihent. Kolett már összeszedte magát annyira, hogy képessé váljon visszatérni a valóságba és kapcsolatba lépni azzal. A meditációs mélységekben megzendülő hang egy frakkot viselő, igen terebélyes test testméretekkel rendelkező, fiatal férfitől származott.
Vissza a bálterem felé haladtukban kiderült, hogy a férfi Arabella bátyja, Imre, aki már többedik éve vesz részt e hagyományos párkereső eseményen, de sajnos sikertelenül. Nem lelt párra egy alkalommal sem. Kolett is elmesélte a családi hagyomány révén ránehezedő kétségeket. A lépcső lábához érve a három fiatal már úgy beszélgetett egymással, mintha hosszú évek óta először találkozó régi barátok volnának.
A bálterembe érve arra eszméltek, hogy néhány perc múlva éjfél és kezdődik a hivatalos párba-álló ceremónia. Ez egy nagyon fontos része volt a bálnak, ugyanis ekkor állnak fel az egymásban sikeresen párra lelők; táncukkal pedig megnyitják a rendezvény záróakkordját. Kolett és Imre mélyen egymás szemébe fúrták tekintetüket. Gondolatuk, akaratuk és érzéseik egyazon húron pendülve mondta ki: ITT AZ IDŐ! A hivatalos zárótánc párosai között ott voltak ők is, mindketten, a két nehéz pecséttel sújtott ifjú, akik többé már nem érezhették magukat egyedül.
Terheiket pedig azóta is közösen, megosztva hordozzák, a picike Amarilla és a már nagyobbacska Kálmán elégedett és boldog szüleiként.