Hogyha mást nem is, de MEGMAGYARÁZNI azt jól tudok (ebben mindig jó voltam). Ilyen esetben például:
Jóban, tegező viszonyban, barátságban voltam egy plébánia káplánjával. Egyszer csakúgy benyit oda, ahol nem számítani rá. S én, midőn éppen ott valék, ekképpen köszönék néki, tőlem szokásos, hangos kurjantásban: PÁLINKÁS DÍCSÉRTESSÉK! Ám mögében én nem láttam, jöve a plébános atya, ki idősebb (40-45 körül vala akkor), s hallá eme köszöntésemet. És szóvá es tevé: "Nahát, Diácska, miféle köszöntés ez?! "
S én válaszolám néki: "Hhhh...hhát tudja, Lajos atya, eme köszöntés, illetőleg nép elemekkel dúsított keresztény üdvözlési forma egy meglehetősen újonnan keletkezett nyelvi rétegből származik, melynek feltételezett keletkezése mindössze 2 évszászaddal ezelőttre nyúlik vissza. Nos, mivel eme nyelvi réteg folyamatos fejlődésének gátat szabott a kommunizmus, illetve ennek hatására leépítődött, emiatt elfelejtődött. Felelevenedése tehát nem nyúlik vissza túl régre. Ez pedig az oly kevesek által oly sokat használt teológiai szakmai szleng."
A plébános úr ezen elcsodálkozék igen erősen, az ennek következtében a háttérben zajló vidám hangulatot mélyen tisztelt káplán úr méltóztatott demonstrálni.
"Dehát ez így van..." - mondám leányos zavaromban. A körülöttem ülő-álló népek kacagása lett egyre bátrabb, a plébános úr es kezde nevetni; majd végül én es. "Diácska, Diácska... milyen jó hogy ezt elmagyaráztad! Tudnál még esetleg néhány plusz példát mondani? Érdekelne."
"Hogyne, Lajos atya, természetesen. Dicsi (Dicsértessék a Jézus Krisztus!), papcsemete (papnövendék), papoda (papnevelő intézet, szeminárium)."
Erre kitörék bátor, hangos kacagás az egész teremben. Az atya pedig, lévén megelégedettséggel, mosolyogva távozék.
