Moha-lepte emlékek

Nagyon-nagyon régen történt, hogy Róza mama nálánál majd’ 30 évvel idősebb bátyját elvonszolták a háborúba. Később, amikor hadifogságba esett és az oroszok elhurcolták őt a sztyepp fagyos vidékére, onnantól már levelet sem kaptak tőle. Tudták, hogy nagy bajban van. De többé már nem írhattak neki bátorító, szeretettel dúsan megpakolt üzenetet, amiben finom, meleg támaszt nyújthatnának a durva, zord körülmények közepette.

Egyszer egy korareggeli fejést követően, miközben nővérei és szülei társaságában épp a végéhez értek az akkori szemmel is szegényesnek számító reggelijüknek, izgága zörgetésre lettek figyelmesek. Ebben a felettébb szokatlan időpontban márpedig nem járhat erre senki; legalább is jó szándékkal bizonyosan nem. A leányok összerezzentek félelmükben, oly keményen zengett a kapu. Lopva pillantottak egymásra: a szülők már járatosak voltak abban, hogy vész esetén mi a teendő. Intettek leányaiknak, s ők iszkiri! Mindenféle kérdezősködés nélkül, csendesen, de annál sebesebben beslisszantak a nagyszobába, ahol a padlásfeljáró is volt. Hangtalan suhantak fel a létrán és jól elrejtőztek. Egyikük, a legidősebb, Jolánka belebújt az egyik üres hordóba (a legbelső, ami már kiürült), másikuk, Bözsi a tulipános ládát választotta búvóhelyül (ahol a szép emlékeket őrizték), Róza pedig, a legkisebb, a kosarak között keresett menedéket (amiket szüretek alkalmával szokás használni). Miután mindegyikük sikeresen elhelyezkedett, csak hallgattak, lapultak és füleltek. A kis Róza szíve a torkában dobogott: Jolánkát a sok nehéz, teli hordó között nem fogják megtalálni; Bözsi a láda kulcsát magára tudta fordítani belülről; csak ő ilyen szerencsétlen, hogy csupán alábújt az egyik kosárnak, biztosra veszi, hogy meg fogják találni! Már hallotta is, amint komótos férfi léptek közelednek a feljáróhoz, majd a létra panaszos nyekergése vette át a stafétát. A csapóajtó felnyílt és édesapjuk szelíd hangon szólalt meg:

- Jolánka, Bözsike, Rózika, már előjöhettek. Nem történt semmi baj, a postás bácsi hozott nekünk egy nagyon fontos levelet. Gyertek le! Kibontjuk, és azt szeretném, ha ti is hallanátok, mi áll benne.

Nagyot dobbant mindhármuk szíve a megkönnyebbüléstől: gyorsan előkászálódtak rejtekükből és lementek. Ahol az imént még a reggelit fogyasztották, körbeállták a kis asztalt, csupán Apuka ült le a helyére. Kezében tartott egy vörös pecséttel ellátott levelet; minden bizonnyal ez lehetett az, amit az imént kaptak. Apuka felnyitotta a borítékot és fennhangon, jól érthetően elkezdte fölolvasni. Nem volt különösebb megszólítás benne, valamint az aláírás is hiányzott a végéről. Az se volt feltüntetve, honnan érkezett a levél (legalább is így kellett akkoriban mondani, ha a hatóság úgy látta jónak, hogy valamit „titkosítson”). Annyi azonban kiderült a levélből, hogy olyasvalaki írhatta, aki kétségtelenül már betegsége végén van. Anyuka és Apuka szeme könnybe lábadt. A leányok ugyan semmit nem értettek az egészből, de a szüleik egészen biztosan érezték, hogy az ő Laci fiuk keze által íródott e levél, aki már bizonnyal nem érte meg, hogy szerettei kézhez kapják üzenetét.

Sok minden volt beleírva abba a levélbe: érthetetlen halandzsának tűnt az egész. Mindenféléről esett benne szó: Boldogasszony felhőszakadásáról, tűsarkú örökségről, a viharkendő harmadik sarkáról, a család apácájáról, az otthoni malom legnagyobb hajtólapátjáról… Csupa sületlen bolondság! (Nem is volt malom a közelükben…) A szülők sem értettek belőle szinte egy kukkot sem. Sokat lett volna muszáj felette ülniük, hogy kihámozzák belőle a mondani valót, de a három leánykának már indulnia kellett. Futva talán még odaérhetnek a tanítás kezdetére. Apukának is sietnie kellett, ugyanis az ő munkahelye sem volt sokkal közelebb, mint a leányok iskolája. Tehát Anyuka egyedül maradt otthon saját gondolataival. Hosszú órák teltek el így. A három nővér már el is feledte az esetet, de a szülők aznap soká maradtak fönn lefekvésük után (hallották zokogásuk halk neszét). 

Másnap, egy szép vasárnap reggel, éppen öntözés után, Apuka beront a házba, odarohan a búbos kemencéhez és felkapja a kuckóban heverő, kissé megviselt állapotban leledző levelet, (bizonnyal gyakran vehették kézbe, olvasgathatták át újra és újra).

- Jöjjetek ide mindnyájan! – kiáltotta – Rájöttem a titok nyitjára!

Apuka mindig okos ember hírében állt a parasztok között: amit ő mondott, az mindig úgy volt. A leányok mit sem sejtve az asztal köré sereglettek. Anyuka arcán viszont halovány mosoly, reménynek sugara éledt. Apuka pedig folytatta:

- Boldogasszony felhőszakadása: ez egy augusztus végi időszakra utalhat. A tűsarkú örökség azt jelenti, hogy hátrahagyott egy asszonyt. – mindenki sokkolt csendben leste minden szavát, mire az öreg tovább folytatta – Anyátoknak csak egy kendője van: az a horgolt fekete, amit hűvös időben szokott használni, aminek három sarka van: azt neveztük ki harmadik saroknak, amelyikre anyátok rátűzte a még az ő nagyanyjától örökölt brosst. Viszont soha senki nem nevezte viharkendőnek, tehát ez egy tájegységet jelöl; a „család apácája” pedig egy itt található kis településre utal, ahol áll egy malom. Konkrétumokat nem mondhatok, nehogy bajba keverjelek benneteket. De amit most mondtam, arról senkinek egy szót sem!

A megrendült családtagok némán bólogattak. A titoktartás terhe mellett pedig lassan folytatásnak indult a napi rutin. Délután pedig újabb szokatlan dolog történt. Amikor megjött Imre bácsi, aki a három vagy négynaponta jönni szokott a tejért (megveszi, hogy nagyobb haszonnal adhassa el a városban), apuka felült mellé a kocsira és egymás között csendesen szólva elhajtottak. 

Esteledett már, mire hazaért (egy újabb furcsaság kíséretében). Karjában egy gügyögő csecsemőt szorongatott, alaposan bebugyolálva. Látva a dermedtséget és sejtve az értetlenséget, így szólt:

- Ő itt a kis Pirike. Lacikánk hátrahagyott öröksége. Az unokám; és a tiéd is – tekintett egyenesen feleségére – Az anyját pár nappal ezelőtt legyőzte a gyermekágyi láz, az ő apja is haldoklik, az anyja is beteges. Nem tudják gondját viselni a kislánynak. Elmondták, hogy tavaly született, augusztus 15-én; Szűz Mária Mennybe menetelének, Nagyboldogasszonynak napján. Tudtak ugyan róla, hogy leányuknak egy katona udvarlója van, de sosem találkoztak vele; nem ment a házukhoz, nehogy bajuk legyen belőle. Ez a pici gyermek itt egy titkos, de nagyon is valós szerelem gyümölcse. A Vihar-háromszög túlsó sarkából, egy Csanádapáca nevű településről, ahol a család a legnagyobb búzabeszállítója az ottani malomnak. Így tudtam megtalálni őket a levél alapján. Ez maradt a fiú után.

Akkor és ott könnyek közt borult össze a szerető család, amelyben akkor már egy új szív ereje lüktetett.