Gyereknap előtt, alatt, után, bármikor :)

2022.06.01 12:22

Iszkiri kalandjai

 

 

Volt a világon egy kis egér, Iszkiri, aki nem régiben még egy paradicsomi helyen élt nagy boldogságban. Sűrűn álmodott is róla, hogy testvérkéivel vígan kergetőznek abban a botanikus kertben, ahol a bambusznád tövében mindig ott várta őket Cini mama gőzölgő levese minden délben. Viszont egy ideje már mindig fáradtan folytatta útját a nagy világban. Nem csinált mást, csak egyre ment, menetelt minél messzebb, minél távolabb attól a helytől, ahol őt ama nagy fájdalom érte. Kora hajnaltól sötét éjszakáig gyalogolt ma is, amikor már nem bírta tovább sem a járkálást, sem az éhséget. S mit ad Isten, éppen egy árokpart mellett érte az este.

– Gazdag és szép évszak ez az ősz – gondolta – hiszen ilyenkor rengeteg gyümölcs érik. Bizonnyal találok valami harapnivalót magamnak, hiszen apa sokat mesélt a fiatalon tett vándorútjairól a világ körül. Többször említette, hogy az ilyen helyeken mindig nő valamilyen fa vagy bokor, aminek ehető a termése.

Azzal kis zseblámpájával gyorsan körbevizslatta a terepet. És valóban: nem túl messze tőle ott állt egy sor, bogyótól pirosló bokor. Mialatt óvatosan közeledett a finom látványhoz, azon fohászkodott gondolataiban, hogy a növény tényleg ehető legyen, ugyanis már két napja egy nyelet nem sok, annyi sem jutott bendőcskéjének, ami már igen hangosan lázongott ezen áldatlan állapot ellen. Végre elérte a legközelebbi bokrot, melynek töve éppen alkalmasnak is látszott éjszakai szálláshelyül szolgálni Iszkiri számára. Egyéb se kellett, sebtiben tábort is ütött ott magának, mialatt lelkiekben egyre azon járt az esze, hogyha a gyümölcsök mégsem ehetőek, ő bizony éhen fog halni és már talán a reggelt sem éri meg. Végre felkapaszkodhatott a fás szárakon megnézni, ugyan miféle szerzet alá sikerült letelepednie. S lám, egy galagonyabokor mellé sodorta a szerencse. Örült is Iszkiri nagyon: úgy viháncolt, hogy majdnem leesett az ágak közül. Kurjongatására fölébredt a környékbeli fák valamennyi lakója.
S már javában mohón habzsolta a még nem teljesen érett gyümölcsöt, bár elég savanyú volt. Másnap reggel ugyanazzal a fáradtsággal ébredt, de megelégedetten konstatálta, hogy bőven van mit ennie, így legalább az éhezéssel nem kell már bajlódnia. Nagyot sóhajtott hát és elkezdte eszegetni az éjjel szedett gyümölcsöt. Szegény Iszkiri, bizony még a könnye is kicsordult, amikor a fanyar ízt érezvén visszagondolt arra az óriási kertre, ahol azelőtt az egész családjával együtt mézédes fügén élhettek! Sajnos pontosan emlékezett arra a napra… Akkor éjjel egy lator ólálkodott a környéken. Mire fölébredtek, már az egész kert lángokban állt, harapni lehetett a füstöt az üvegházban, ahol laktak. S bár a mennyezetre szerelt vízsugarak bekapcsoltak, a sziréna csak jajgatott egyre. Hangja betöltötte az éjjeli csöndet, de még ezt is elnyomta a tűz nyomában járó fejetlenség jajveszélykelése. A nagy füstben, kavarodásban elkeveredtek egymástól és több napon keresztül hiába kereste őket. Előző éjjel, midőn lehunyta szemeit, látni vélt egy hosszú fénycsóvát: utolsó gondolataival azt kívánta, bárcsak új otthonra találnának. Azzal elnyomta az álom.

Amint így kesergett, mendegélt a nagy erdőben, egyre beljebb és beljebb. A távolban egy kis falucskában éppen delet harangoztak, amikor egy kis tisztásra ért. Annyira elmerült saját gondolataiban, hogy még a lába alá is elfelejtett tekinteni. Először megbotlott, majd beleesett egy mély lyukba, egyenest Pocak bácsi papucsa elé. Pocak, az öreg vakond nagyon megörült a hirtelen látogatónak, már nagyon régen nem vendégeskedett nála senki. Beinvitálta hát a kis idegent egy kellemes ebédre, ahol sajnálkozva hallgatta meg szomorú történetét. Majd megkérte, maradjon nála, mert rossz neki egyedül lakni (ugyanis nagyon megkedvelte). Attól kezdve boldogan éltek, hiszen már egyikük sem volt egyedül többé.