Felhívás karantén alkalmából

2020.03.20 17:37
Kedves Olvasóim, Embertársak!

Ezen bejegyzésem rendhagyó lesz: nem vándorlásaim során történt eseményekről, utjaim során kiforrt gondolatról fogok most beszámolni, ezt már a címből is sejthetitek. A koronavírus, avagy hivatalos nevén covid-19, országszerte, Európaszerte, világszerte folyamatosan szedi áldozatait. Egyre több emberéletet követelve folyamatosan nyomul tovább, ágazik szerte egyre inkább. Így akár más írótársaim (és más egyéb művészek, sportolók, politikusok), én is szeretném megragadni az alkalmat, hogy nyilatkozzam az elzárkózás kapcsán. Mindamellett, hogy magam is azt tanácsolom, hogy aki megteHETi, maradjon otthon, szeretném ezt a kérdést egy másik oldalról megközelíteni. Nyilván megvan a bezárkózásnak is a maga fura, kellemetlen érzése, amely társul hozzá. Megvannak a maga negatív gondolatkörei, mint bármi másnak; nyilván. 
Azzal sem fogok senkinek semmi újat mondani, hogy ez nem egy friss keletű dolog, új találmány. Volt már, illetve máig is láthatunk sok hasonló esetet. Ezek közül pedig most kiemelnék egyet (elöljáróban viszont szeretném elmondani, hogy bár nem karanténnak nevezik, fölfogható úgy is, mint egy önkéntes alapon történő karantén).
A világtól való elvonulás egyfajta áldozatvállalás valamiért/valakiért vagy valamivel/valakivel szemben. Amíg a valamivel/valakivel szemben történő elzárkózás leginkább öncélú és/vagy tüntetőleges megmozdulás, addig a valakiért/valamiért történő önzetlenebb célú, valaki/valami MELLETT való voksot, egyfajta kiállást jelent. Amiről most én írom értekezésemet, az utóbbi kategóriához sorolandó.
A remeteség is egyfajta karantén: 
 - elbújni, elrejtőzni az emberek kíváncsi tekintete elől, 
 - vagy akár azok elől, akik ránk vadásznak; a vérünkre szomjaznak, a fejünket akarják, vagy csak egyszerűen el akarnak hallgattatni, 
 - merthogy neked ez meg ez a véleményed, 
 - ez meg ez a hitvallásod, 
 - ehhez meg ehhez vagy hűséges,
 - ennek meg ennek a leszármazottja vagy, 
 - mert MÁS vagy,
és (még bőven sorolhatnám az eseteket) ezt meg akarod őrizni, vagy esetleg jobban el szeretnél benne mélyülni nyugodtan, zavaró tényezők nélkül.
Én évek óta élek már remete életet (vagy ha úgy tetszik, karanténban vagyok) és meg kell hagyni, ennek is megvan a maga szépsége, csodája. Erről szeretnék beszélni: teszem mindezt azért, hogy bizodalmat csempészhessek azok szívébe, akik a kialakult helyzet miatt igencsak mélyen érzik most magukat. Eme áldatlan állapot rengeteg kedves testvérem - fivérem és nővérem - lelkét megviseli. Számukra szeretnék támaszt, vigaszt, fényt vinni azáltal, hogy szólásra nyitom ajkamat, megismertetem velük e magányos, társasághiányos stádium előnyeit, pozitív hozadékait. Ehhez viszont szükséges, hogy nagy vonalakban elmeséljem történetemet, mert bizony ezek az ún. előnyök nem látszódtak azonnal. Ha egy fának gyümölcse után áhítozunk, azért bizony némiképp meg kell izzadnunk. 
 - Mert apuka csak akkor szedi le nekünk azt a szép piros almát a magas fa ágáról, ha előtte lenyírom a füvet. 
 - Mert anyuka csak akkor süt galagonyás pitét, ha magam szüretelem le hozzá a galagonyát a szúrós bokorról. 
 - Mert azt az íncsiklandó, hamvas körtét csak úgy tudom megenni, ha fölmászom érte a fa legmagasabb ágára, vállalva a kockázatot, hogy akár le is eshetek, akár a kezem, a lábam, a nyakam is kitörhetem, esetleg bele is halhatok.
 - Mert ha én azt akarom, hogy az én kertemben is teremjen, nekem azért dolgoznom kell: meg kell vennem a facsemetét, megvárni az ideális ültetési időt, elültetni, öntözgetni, gazalni, metszeni.
 
Velem sem volt ez másképp. Az első időkben megjártam a poklok poklát: megtapasztaltam a magány legmélyebb bugyrait és akárhányszor próbáltam kitörni, mindig csak még nagyobb csalódás lett az eredménye. Csalódtam az engem körülvevő emberekben: az ő jóságukban, az ő nyitottságukban, az ő elfogadó/befogadóképességükben, az ő szeretetteljességükben, az ő megértésükben. Rá kellett jönnöm, hogy nincs helyem a világban. Az emberekbe vetett újabb meg újabb reményem Istenből, az ő szeretetéből fakadt. Elfordultam hát a világtól és igyekeztem minél inkább elmerülni Istenben, s az ő felém kiárasztott szeretetében.
Kegyetlen tapasztalat volt és egy egész életre szóló lecke az emberi öncélúságról, arról, hogy milyen nehéz embernek maradni az embertelenségben. Arról, hogy milyen izzasztó dolog az Istenbe vetett hitet megőrizni egy hitetlen világban, ahol már akkor is ferde szemmel néznek rám, ha nem káromlás formájában mondom ki Isten nevét. Arról, hogy mennyire bántalmazóan képesek egyesek fellépni velem szemben, pusztán azért, mert elhagyta a számat egy idézet a Bibliából/Szentírásból.
A magány igencsak meggyötört: fruszráló érzés, amikor az ember csak maga van, társak nélkül. A türelmem viszont idővel kifizetődött. Ugyanis a magány adni, tanítani is képes:
 
 Megtanultam csendben maradni.
 Megtanultam figyelmesen hallgatni.
 Megtanultam a némaságban meghallani Isten hangját.
 Megtanultam ÉRTENI a lélek moraját.
 Megtanultam ÉRTÉKELNI, ami van.
 Megtanultam elengedni, nem ragaszkodni görcsösen ahhoz, ami elmúlt.
 Megtanultam lemondani, elengedni.
 Megtanultam, mi érték és mi az, ami csupán látszatra az.
Megtanultam, mi táplálja a lelket és mi az, ami elvesz belőle.
 
Tehát Drága Olvasóim, Barátaim, Testvéreim, ne féljetek a magányosságtól: figyeljetek inkább befelé, hogy megláthassátok, megtapasztalhassátok, mit akar tudtotokra adni, mire akar Titeket tanítani e nehéz időben!