Egy el sosem küldött üzenet
Kedves Antonius Peregrinus!
El sem tudod képzelni, a hosszú évek alatt mennyit fáradtam teérted! Az egész országot keresztbe-kasul átkutattam már utánad, mégsem lelém valódat sehol. Igen elfáradván a keresgélésben végtére is arra jutottam, ideje lenne már megpihennem kissé.
Ez a vég nélkül való vándorlás, ez a soha véget nem érő utazás, ez a vég nélkül való sárban csúszás-mászás, ez az úton-útfélen megfullasztó kipufogógáz, ez a látóhatárig tartó kukorica-búzatáblákban való folytonos tévelygés, ez a hangjaidban örökösen elmerengő puszta létezés, ez a szelíd tekintetedről való örökös ábrándozás, ez a találkozásunkról való folyamatos képzelgés, ez a kettőnk erejének összeadódásáról való állandó észjárás, ez a kettőnk tehetségének szoros összefonódásáról szőtt édes álom már-már szertefoszlani látszik. Kettőnk varázslattal teli köd-szőttese eloszlanék, s drága, nemes gyapjúfonala az évek során itt-ott kissé molyrágta, foszlásnak indult...
Hej, be sokat jártam én utánad! S meg nem levél. Vágytam én - be sokat - nem csupán lelkemmel hallani éneked! S csüggtem vón szólamod minden egyes rezgésin, hisz fülem a te fenséges torkodat szomjazza mindmáig. Kutattam én teutánad szüntelen, megszállottan:
Rögeszmém csak te voltál,
Eszemben csak te jártál.
Nyomaimat meghagytam:
Tudj arról, hogy hol voltam.
Ha keresnél, megtalálj,
De a célig meg ne állj:
Bízom benne, te, mint én,
Kutatsz, s találsz a végén.
Antonius, erőm fogytán: fáradt vagyok, s legyengültem. Nincs bennem már szusz sem, hogy kutassak teutánad. Megteszem, mi önmagamból kitelik, de lássuk be, az nem valami sok. Tudd, hogy kereslek: nem pusztán hangodért, hanem önmagadért. Kellenél, mint falat kenyér. Én magamban már nem bízom, de most te következel! Keress: lesz, mi hozzám elvezessen. Hiszen te vagy a társam, a partnerem, az erősségem. Mert minden dalnak szárnya van, hát tanítsd meg őket repülni és engedd mind a magasba! Hadd szálljanak!
Igaz, Lelki Vágyakozással:
Facilia Peregrinus