Egy bölcs, öreg tanár emlékére
Kedves Olvasóm!
Most egyfajta "család-élményről" szeretnék beszámolni. Mint azt már talán több bejegyzésemből is kiolvashattad, sosem volt természetadta jó viszonyom a vérségiekkel. Manapság meg aztán pláne nem kell meglepődni az ilyesmin. Azelőtt is volt családon belüli erőszak, léteztek toxikus viszonyok, létesítettek szexuális kapcsolatot meglett emberek kiskorúakkal, voltak egész életen át elkísérő traumák, csak nem beszéltek róla. Még nem kopott ki teljesen az az érzelmileg-lelkileg súlyosan megrontott, megcsonkított , MEGNYOMORÍTOTT nemzedék, akiket érzelmeik teljes tilalmazása mellett kényszerítettek a minél előbbi felnövésre. Hisz annak idején minden NORMA-szerűen működött: akkoriban ez volt az IDEA; ez a mai szemmel már adnormális, identitás nélküli, egyéniségtől mentes, lelket nélkülöző gép-lét. És ezekből váltak később a bántalmazó, mérgező szülők, akik talán mai napig sem tudatosították magukban, hogy őket is bántalmazták, fenyítették, kizsigerelték. Az ő fejükben még ma is az a normarendszer működik, hogy TE csak és kizárólag akkor lehetsz, illetve úgy válhatsz életképessé, ha fölfele nyalsz, lefelé meg taposol ezerrel az előbbre jutásért. Hogy számodra kizárólag az jelentheti a boldogságot, hogy DEFEKTMENTESEN üzemelsz, mégha bele is döglesz!
Visszatérve: maradjunk annyiban, hogy papír alapon családba tartoztam, illetve egy család kapcsolt részeként voltam nyilvántartva.
Azonban ez a "család-élmény" nem velük kapcsolatos. Nem ők adták azt a közeget, ahol ez a tapasztalatom az életemben először megesett (jogos az idézőjel használata). Én ezt a fészek-meleg érzést egy idős emberrel kapcsolatban tapasztaltam meg, aki tanár volt az iskolánkban. Neki köszönhetem többek között azt is, hogy művészi pályámon elindultam. Őbelőle merítettem erőt a későbbiekben is, hogy a buzgó, szülői jóakarat ki ne tapossa ezt belőlem ama néhány év során, amit még kénytelen voltam körük fojtogató ölelésében eltölteni.
L. Attila tanárúr volt tulajdonképpen az első, aki nem egy kétlábon járó atomkatasztrófaként kezelt (jócskán visszamaradott fejlettségi szinten álltam mind érzelmi, mind szociális, mind pedig fizikai értelemben), hanem meglátta bennem az emberi lényt: aki egyedi, egyszeri és megismételhetetlen; aki tanítható, fejleszthető és valamiben tehetséges. Legelőször ő kezdett el velem úgy igazi, teljes, emberi odafordulással NEM FOGLALKOZNI, hanem TÖRŐDNI.
Nem, engem ő nem tanított. de sokat láthatott és megtapasztalhatott engem a könyvtárban, ahol iskola után zárásig maradtam tanulni, mert az otthoni környezet sajnos ezt nemigen tette ezt számomra egyszerűvé. Gondolom, kicsit azért kérdezősködhetett is utánam a tanáriban, a könyvtárosnál, de láthatott iskolai versenyeken is. Magyarhoz kapcsolódóan rendszeres tagja volt a zsűrinek. Tehát ismertük egymást úgy futólag.
Akkor is zsűrizett, amikor magyartanárnőm verseny után odajött hozzám és őszintén megvallotta, hogy valóban én voltam a legjobb, DE: nem engem akarnak továbbküldeni a következő fordulóba, mert az rossz fényt vetne az iskolára, ha ÉN JELENNÉK MEG A NYILVÁNOSSÁG ELŐTT AZ Ő ISKOLÁJUK KÉPVISELETÉBEN. Onnantól kezdve tudtam, hogy vért is izzadhatok, soha nem leszek ELÉG, vagy talán túl sok lennék, ki tudja (született szégyenfolt voltam világéletemben, ezt máig sem sikerült teljesen levetköznöm). Attila bácsival ilyen körülmények között kerültünk közel egymáshoz. Első szemtől szembeni találkozásunkkor épppen ügyeleti feladatait látta el: odaintett magához, kezembe nyomott egy nagyobb címletű papírpénzt és elküldött a büfébe, hogy legyek szíves és hozzak neki egy kávét. Hozzá kell tennem, azelőtt még nemhogy a kezemben nem járt olyasmi, de még egészében sem volt alkalmam egy PAPÍRpénzt alaposan megszemlélni. Én megtettem: hoztam a kávét, a blokkot, a visszajárót is centre pontosan. Nem kevés bizodalmat kellett megelőlegeznie velem kapcsolatban. És én ezt éreztem: nem tudtam, mi ez az idegen érzés, de kellemes melegség járta át egész bensőmet.
Innen, ahol most vagyok, látom, mennyire egészségtelen, koordinálatlan volt az egész lényem; nem csoda, hogy senkinek sem füllött hozzám a foga. És ezt a szabálytalan, meghatározhatatlan emberszabású létezőt kezdte szeretetével táplálni, pátyolgatni L. Attila tanárúr, javarészt iskolai kereteken kívül. Ritkán találkozhattunk úgy is, mert vidékről járt; nem helyi lakos volt, mint én (2-3 hetente). De az a 10-15, legfeljebb 20 perc, amit egy-egy alkalommal eltöltöttünk, az mind érzelmi, mind értelmi, mind pedig szociális értelemben borzasztó intenzív hatást gyakorolt rám. Érdekelte a tudásom: énekeltetett is néhányszor, beleolvasott a verseimbe (a szülői tilalom ellenére igenis írtam). Érdekelte az is, hogy BENNEM mi van: néhányszor megkérdezett az otthoni, családi viszonyokról. Elmentünk fagyizni egyszer. Megnéztünk egy festménykiállítást is. Csupa olyasmit ismerhettem meg általa, amiről azelőtt még álmodni se mertem! Számomra ő több volt, mint tanár: Apámként bánt velem, s én mesteremnek tartottam őt. Rövidke alkalmak, nem túl sűrűn. És sajnos nem elég sokáig: az otthon fojtogató hősége már a túlélhetetlen kategóriát súrolta. Mennem kellet: bárhová, csak EL.
Ő is tudta, én is tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap: soha nem láttam többé. De emlékszem mindarra a jóságra, amit tőle kaptam: neki köszönhetem azt a hivatástudatot, azt a sha-fel-nem-adást, ami bennem van!