Az ünnep koronája
Nénikém egy nap megbetegedett. Ártatlan kis megfázásnak indult az egész:
- Hadd el, ídös Manka leányom! Csupán néhány nap és elmúlik. Nem kő' minnyán' rikongatni! ... Segít a bajon a jóóó, régi kis hagymatea, nagyanyám, sőt, dédnagyanyám sé szödött sémmit.
Hát igen. Eltelt két nap, el négy is, el már egy egész hét, Dudus néni még mindéglen krahácsolt egyre, egyre jtöbbet, egyre csúfabbul. Pediglen mikor már néki es kezdődött felsejleni, hogy biza' ez nem imígyen szokás náluknál, még körömvirágot es főzött hozzája. Később, ahogy nőtt a hozzávalók sora - kamilla, citrom, galagonya, csipkerózsa, méz, hárs - nőttön-nőtt a feszültség, a tanácstalanság és az ijedelem.
Manka jóravaló leánykája volt őnéki, mindennap korareggel látogatta idős édesanyját, s mindég vitt es néki valamit. Hol kenyeret, hol kávécskát, hol teafüvet, hol egy kis szalonnát, kalácsot, vagy éppen friss tejecskét. De egy reggel, amint megy őfeléje, már látja a házikó ajtalát: közelebb érve észreveszi, van ott az ajtóban valami. Már lassan eléri a kerítést, mikor jól láthatóvá válik számára: egy igen megrakott szatyrocska lóg ott, fölakasztva az ajtó gombjára.
- Nini, hát ki járkálgat énkívülem erre? Valaki már járt itt énelőttem, de vajon kicsoda? ... - ekképpen gondolkodott magában.
Zajongott a tyúkudvar a nagy éhségtől, így midőn a kék rácsos kapun belépett, tüstén elsietett jobbra, ahol a magtár, a fás kamra és az itatásra, öntözésre szolgáló kút volt található. Ezeken túl meg a folyton nyüzgő baromfiól. El es végzett szépen mindent, s dolgának végeztével megindult a kék rácsos kaputól balra eső alacsony, nádtetős házacska bejárata felé.
- Uram, Teremtőm! - sikoltotta el magát rémületében az asszony. Meglátta ugyanis, hogy ez pontjában ugyanazon fehér vászonszatyor, amit ő akasztott előző reggelen ugyanide. Ott a kis hímzése is a fülén.
Manka délután, ahogy végzett a munkájával, elbiciklizett a pici Pankáért a bölcsődébe és együtt hazamentek, ahol már ébren várta őket Menyus, a büszke családapa, elkészített uzsonnával: kis lekváros kenyér finom teával. Amint befejezték, Panka nem mehetett át Boriskáékhoz játszani, ahogy ez azelőtt mindig lenni szokott, hiszen egy, még nem gyógyítható járvány sujtotta a világot. Leültették hát a kis szoba közepére, ahol a kisleány legnagyobb örömére apuka kiborította neki a kockákat a nagy, piros vödörből, ami csak nagyon ritkán kerülhetett le a szekrény tetejéről. A szülők pedig - Manka és Menyus - folytatták a konyhában félbehagyott teaszürcsölgetést, bár kevésbé csevegős, viszont jóval komorabb hangulatban, mint mikor csemetéjük is ott ült velük. A hallgatást, amikor csak a falióra ketyegését lehet hallani, végül Menyus törte meg.
- Nem kell mondj semmit: kollégám föltelefonált a délelőtt, hogy édesanyádat be kellett vinniük. Mondta azt is, hogy kint vártad meg őket.
- Nem mertem bemenni a házba. Ó, nem hiszem el! Ahogy ott feküdt az ágyában, majdnem teljesen eszméletlenül ... Olyan nehezen vette a levegőt!
- Őrá most már vigyáznak és hidd el, jó helyen van. A leglelkiismeretesebb orvos és a legelkötelezettebb áplók-ápolónők viselik gondját. Nem lesz semmi baj! Most fontos, hogy nyugodtak maradjunk; már csak a gyerek érdekében is. Ki kell tartanunk! Ebben a nehéz időben mindennél jobban kell támogatnunk egymást. Ígérjük meg egymásnak, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy talpon maradjunk, rendben? Pankáért és egymásért. Megígéred?
- Megígérem... - pityeregte halkan Manka, elcsukló hangon.
Lassan, nehézkesen teltek a napok. Az éjszakák még mindig egyre hosszabbodtak: mint valami baljós előjel, ami a jövőt vetíti előre. Az idő múlásával a szülőket nem érte felkészületlenül Panka kérdése arra vonatkozóan, hogy miért nem látja nagymamáját mostanában.
- Nézd, Panka leányom: emlékszel még arra a fagyos jégesőre a múlt hét végén? Nem véletlen, hogy aznap nem nyitottunk ablakot se. De a mama kinyitotta és huss, azonnal meg is fázott. A doktor bácsi azt mondta, hogy nehogy elkapjuk tőle, most egy kicsit pihenjen otthon egymaga, ne zavarjuk őt.
A kislány mit sem sejtve bólintott és visszahuppant a zsírkrétái közé rajzolni. Bár nem volt teljesen igaz, amit Menyus mondott, egy ilyen kicsi gyermeket könnyen felzaklathat az igazság; ha egyáltalán megérti. Tehát jobb lesz ez így, vélték a szülők.
Eljött a Mikulás ünnepe, a nagymama két napja egyáltalán nincs ébren, most már leginkább csak a gépek tartják életben. Manka egy meglehetősen erős asszony: mindennek ellenére képes mosolyogva játszani Pankájával és a boltban vásárló emberekkel is kedvesen bánik. Az aggodalommal terhes csöndben elérkezett a karácsony, a szeretet ünnepe Dudus mama még mindig a kórházban, még mindig alvó állapotban. Egy gyermeki szívnek talán nem is lehet annál fájdalmasabb érzés, mint mikor saját édesanyját tudja ilyen állapotban. Szegény Manka! Már három napja nem is mert betelefonálni a kórházba, hogy érdeklődjön. Valósággal rettegett attól, hogy valami rossz hírt kap: nagyon jól tudta, hogy attól a tehertől bizony összecsuklana. De ő ezt most nem engedheti meg magának! Hiszen van neki egy gyönyörű gyermeke, Panka, akit föl kell nevelnie. És van egy csodálatos férje, aki a tűzvonalban teljesít szolgálatot a járvány ellen, mentősként pedig rengeteg, de rengeteg szenvedővel kerül kapcsolatba, akár még a kezei között is meghalhatnak. Neki is szüksége van rá. Hiszen mikor édesanyja kórházba került, megesküdtek egymásnak, hogy erősek lesznek.
Tehát ahogyan az lenni szokott, eljött a karácsony. Szenteste napján már kora reggeltől zajlott a nagy sütés-főzés. Menyus behozta az idő közben a garázsba csempészett fenyőfát és belefaragta a talpba, amíg Panka ellenőrizte mind a három fajta szaloncukor minőségét. Utána szépen, kettesben elkezdték díszíteni azt a nem túl magas fát, időről-időre pedig összekuncogásuk kihallott a konyhába is, ahol Manka éppen halat sütött egy serbenyőben a már majdnem kész majonézes krumplisalátához, mellette ott rotyogott a vérpiros halészlé, a sütőben pedig már készült a finom mákos guba-pite. Minden idillinek tűnt. Se Panka, se kívülálló idegen meg nem mondta volna, hogy a mélység bizony tengernyi fájdalmat rejt. A szomszédok halkan vigadtak, csendesen szedték lépteiket a lépcsőházban; hiszen bizton érezték, nem mindenkinek lesz vidám az idei karácsony. Ebéd után Menyus behozta az osszes küldeményt, amit a postaládában talált: egy képeslap és egy óriási boríték. No, vajon mi lehet benne? El is kezdte fennhangon kihirdetni, mint valami hangosbemondó (nyilván csak a kisleány miatt):
- No, lássuk csak, miket kaptunk! Ez itt egy csodálatos képeslap, ez Cila nénikédtől jött - mutatta Pankának - azt írja, a Somogyi-dombságban tölti az ünnepeket ... vadkempigben!? ... És kellemes karácsonyt kíván.
- Vadkemping, juhújj! - visítozott Panka és huncutul kuncogva rohangált körbe-körbe a konyhában (amennyire csak egy négyéves gyermektől kitelhet).
- A nővéred már megint bealakított... - dünnyögte Manka.
- Mit akarsz, ő mindig is ilyen volt: rajong a természetért. Nyugodj meg, eddig még mindig túlélte rajongása tárgyát, nem kell aggódni érte! - legyintett Menyus.
Amint kissé alábbhagyott a gyermeki viháncolás, folytatta a hangosbemondós játékot:
- Hű, és ez a hatalmas, óriási csomagocska meg vajon mit rejthet? Hűha, nézzük csak meg! Ó, ahogy látom, ez nagyapáéktól jött, Svájcból. Nézzük-nézzük, lássuk! - közben színpadiasan bontogatni kezdte - Hű, ez kér lapos dobozos édesség. No, milyenek is ezek? Hű, ez a fekete, ez martinis bob-bon, ez azt hiszem, anyáé meg az enyém. Ez a másik meg ... ó, ez mézes-mandulás: júj, de vagány! ... Remélem, a mi üdvözlőlapunk is odaért mostanra. - szólt feleségéhez, akinek némi irigység, féltékekenység tükröződött az arcán.
- Panka, ezeket majd este felbontjuk és megkóstoljuk, most viszont irány az ágy: szunyóka! - s bár mindezt mókásan próbálta előadni, Manka feszes arcvonásaiból lehetett látni, hogy legszívesebben más jellegű hangszínt használna.
Lopott pillantást váltott férjével, majd miután gyermeküknek sikerült elaludnia, ők is pihenni tértek egy csöppet az esti nagy, közös éneklés-ünneplés-ajándékbontás előtt.
Eljött az este, hatot ütött már az óra. Ekkorra a család mindhárom tagja már teljes éberséggel, megfürödve, díszbe öltözve, készen állt a piros és fehér gömbökkel teteaggatott karácsonyfa körül, amely alatt a sok szaloncukor mellett ott sorakoztak a felszalagozott-masnizott ajándékok. Először a "kis karácsony, nagy karácsony" kezdetű dalt énekelték el. Majd következett a Suttog a fenyves és a Szép a fenyő. Utoljára már csak a Mennyből az angyal maradt hátra. Már éppen az utolsó soránál tartottak:
- "... szép ajándékot vivén szivükben ma..." - nem tudták befejezni; valami megzavarta őket.
Megcsörrent a telefon az előszobában. A két szülő összenézett. Szorongással teli pillantásuk tanácstalanságot sugallt. Egy ideig csengett is: Manka nem merte fölvenni, mert félt a rossz hírektől. Menyus pedig amiatt nem akart beleszólni, mert lehetségesnek tartotta, hogy a kórházból kapnak híreket. Bár szívesen megóvta volna feleségét a gyász esetleges terhétől, úgy érezte helyesnek, ha ennek ügyét feleségére bízza. Némi néma tanakodás után Manka vontatott, bizonytalan léptekkel elindult a szoba kijárata felé. Odalépett a tükrös szekrényhez, ami a fogas mellett állt. Kissé habozott ugyan, de egy nagyon mély lélegzetvételt követően füléhez emelte a kagylót.
- Halló, Szabó lakás. - szólt bele remegő hangon.
Egy erőtlen, vékonyka hallatszódott a vonal túlsó végén:
- Ma-ha-hanka... Te-he vagy?
Fölismerte. Bár csak árnyéka a régi, általa ismert hangnak, de ő volt az.
- Anyukám! - szakadt föl belőle a megkönnyebbülés - Anyukám! - többet nem volt képes szólni.
- Ma-manka... figyelj rám ... röviden beszélhetek csak. Jobban vagyok. Január e- ... elején engednek ki... Tú-tú-húl vagyok rajta. Meg... meg fogok... gyógyulni. Maradjatok otthon a gyerekkel, ne... hagyjátok egyedül... ne jöjjetek... be. Ágyban vagyok még... gyenge vagyok... nem tudnék odamenni... az ablakhoz, hogy... láthassalak... titeket... így könnyebb... Örüljetek!... Legyetek együtt. Boldog... nagyon boldog... karácsonyt... kívánok... nektek!
- Mi is neked, drága anyukám! Nagyon szeretünk és várunk haza! Gyógyulj meg mielőbb! Puszilunk. Szia.
- Szia.
És most már nyugodt szívvel, lélekkel fejezhették be az éneket: "szép ajándékot vivén szívükben magukkal, magukkal".