Az eredeti cél
Eredetileg azon céllal jött létre ezen oldal, hogy személyes történéseimet, élményeimet leírhassam. Márpediglen nékem mostan igencsak nagy írnivaló vágyam támadt, amit sehogyan sem tudok magamba folytani.
Ma, ezen a napon, amikor ezt a kis bejegyzést vágyaim szerint ide levakarom (holott igen erőteljest feküdnöm kék és pihenni, mert a gerincem fölsőbbik része megsérült nemrégiben), foszlányok jelentek meg a fejemben. Emlékfoszlányokhoz hasonlók, de nem emlékek. Tudtommal ami lelki szemeim előtt megjelent, olyat még soha életemben nem láttam, tudtommal nem is léteznek olyasmik (pedig már igen sok írást olvastam e témában, hiteles forrásból). (Talán elbóbiskoltam volna egy pillanatra?...)
A püspöklila színt a régi rend szerint csak a nemesek/magas beosztású emberek viselhetnek. (Az a kör, amelyben mozgom, e rendszer hív követője.) A másik szín, amire e foszlányból emlékszem, az az ibolyalila. Akiket láttam, asszonyok voltak, akik jellegzetes egyenruhát viseltek: vagy egyik, vagy másik színben (ugyanolyan egyenruhát, csupán a színe tért el). Ezeket az egyenruhákat olyan hölgyek szokták viselni, akik a saját életüket, gondolataikat, cselekedeteiket egy nemesebb célra adják. DE az ilyen hölgyek öltözékét általában a visszafogottság jellemzi a színek tekintetében IS: fehér, fekete, barna, sötétkék, ilyenek. Ezek a színek az ő köreikben rikítónak, feltűnőnek számítanak, ami távol áll az általános értékrendjüktől.
Fejtegessük most egy kicsikét ezt a két színt, ezek szimbolikáját.
A püspöklila, amint azt a neve is jól mutatja, elsősorban püspöki viselet volt. A püspök egy egyházi elöljáróság, egyfajta vezetői tisztség.
Az ibolya a nemes céllal történő nélkülözés (böjt) jellegzetes színe, ugyanakkor jelenti a reményt is, illetve a gyászt.
Illetve láttam egy harmadik színt is: volt a hölgyek között egy, aki fehér színű egyenruhát viselt
Nézzük az általam látni vélt jelenet egyéb elemeit.
Én az említett hölgyek mögött álltam (többen is voltak, de nem alkottak szoros tömeget), akik valami emelvény előtt álltak: ez egy épület megemelt szintű része volt (mert a jelenet a nagy belmagasságú épületben játszódott), ami körülbelül derék magassádban lehetett. Hogy vezetett-e föl lépcső, azt nem láttam, hisz hátul álltam. Az emelvény elülső része felülről meg volt világítva, a háttér viszont teljes sötétségbe burkolózott: se tárgyakat, se falakat nem láttam. Az emelvény közepén egy fából készült, téglalap alakú asztal állt keresztben, üresen, csupaszon. Nem, nem oltár, nem Úr asztala lehetett (szerintem nem is biztos, hogy templom lett volna a helyszín). Bár igaz, nem egyszerű kis faasztalról van szó: szépen megmunkált lábai és szegélye volt. Sötétbarna színű, szépen lelakkozva és tisztára vixelve.
Senkinek az arcát nem láttam, mindenki az asztalt figyelte. Az az egy hölgy, aki fehér ruhát viselt, bár sosem láttam, tudtam, hogy néz ki az arca. Tudtam róla azt is, hogy szemüveget visel: nagy, kerek üvegekkel, fekete, vastag kerettel.
Hú, mégha álom lett volna sem tudnám ezt hova tenni: nagyon különleges érzés volt!