Adventi útravaló
Ölelés valakitől
Egy kimerítő délelőtt, egy rohanós délután és egy fáradt este után álmatlanul forgolódva az ágyban. Csend van, még a kutyák sem vonyítanak fel a teliholdra, a macska is halkan rakosgatja egymás után piciny tappancsait.
Szemem nyitva, bámulom a plafont, a sarkokat és az esküvőre gondolok. "Már csak pár nap, már csak pár hét" - súgja halkan a szív - "s én kiugrok akkor" - teszi hozzá. Maradj, szívem, csendesülj! El ne kiabáld... Messze még az út vége.
Messze még a békesség, szívem oly nyugtalan... Dibben-dobban, ugrándozék, s kalapál szüntelen.
Felkelék, leülék, kezem a billentyűn: szó-mi-dó, dó-mi-szó; imígyen szól e dal.
Gitárhúr megpendül, társul a kíséret:
s lám, kettesben fúvunk EGY, közös éneket.
S a szelíd zongora ölelőn átfonja,
lá-ti-dó, dó-lá-szó: s kezemet megfogja.
Hallani távolban, csendül a furulya:
Dó-lá-mi, szó-lá-dó, szívem simogatja.
És fenn a háztetőn, most zendül fülembe,
Valaki rágyújtott Vivaldi művére.
De távol, de messze, a folyón is túl tán,
Nagybőgő hangja zúg szerelmét siratván.
Árad a kis patak, ömölvén folyónkba,
Jó messzire elfoly a bánatnak hangja.
Folydogál békésen, elviszi messzire.
Ki tudja hogy, s mikor ömlik a tengerbe.
Feledni a bőgőt, csak nézni előre:
Ez maradt, így maradt, emlék már örökre.