Advent első hete
Az advent a reményteli várakozás időszaka, szine a lila, a pap miseruhájának/stólájának színe ezzel megegyező. Az első vasárnap a Remény Vasárnapja. Tehát ez a hét a reménykedésé.
A reménykedés állapota javarészt pozitív, ám párosulhat mellé egy furcsán negatív érzés is, a félelem. Mert ugye mi van, ha mégsem? Mi van akkor, hogyha csupán egy legenda, pletyka ez az egész és a mi megváltónk mégsem jön el? De remélni KELL! Bízni abban, amit már oly sokan azelőtt megjövendöltek. Hiszen ennyi ember, ha mind ugyanazt állítja, csak nem lehet légből kapott!
Ó, igen. Ez eddig valóban úgy hangzik/olvasódik, mint egy megírt szentbeszéd, úgyhogy ideje egy kicsit stílust váltani! ;) Szóval közelítsük meg ezt a kérdést kissé más irányból.
A lila (a remény fentebb említett negatív érzelmi vonzatából kifolyólag) a gyász színe is. De mi köze a reménynek a gyászhoz? Gyászolni szoktunk például akkor, hogyha elvesztünk valakit, vagy ne adj' Isten valamit, például az otthonunkat (kilakoltatnak minket, mert nincs miből fedeznünk a lakhatási költségeket; a házunk hamuvá ég vagy bombatámadás éri; esetleg el kell menekülnünk otthonunkból valamilyen nyomós okból kifolyólag). Valóban szomorú dolgok ezek. De a gyászban a kiszolgáltatottság miatti félelem mellett mindig ott van egy halvány kis reménysugár is.
"Hátha fizet annyit a biztosító, hogy újjá tudjam építeni a leégett házamat."
"Ha majd a vész elmúlik, visszatérhetek az otthonomba."
"Szegény nagypapának, nagymamának már nem fáj úgy a lába (vagy a háta), mert ahová kerültek, ott csak szép és jó dolgok vannak."
"A két hete eltűnt Cirmi cica, Buksi kutya talán csak eltévedt, hátha még hazajön egyszer."
És hogy miért hoztam föl a gyász témáját? Nos, így Karácsonyhoz közeledve még inkább részvéttel vagyok azok iránt, akik valamilyen szempontból nélkülöznek. Gondolom, sokan mások is hasonlóan vannak ezzel. Szeretnék biztatni MINDENKIT, hogy a meghitt, bensőséges ünneplés közepedte emlékezzünk meg ezekről az emberekről is.