A móka ünnepén
Egy szépséges péntek este kisgyermekként a nagyiéknál. Talán nincs is ennél üdítőbb érzés egy reggeltől estig végigteljesített óvodahét után. Nagyiék megnézik a híreket, azután megnézhetem a tévémacit a hagyományosan fekete-fehér televízión, amihez még oda kell menni a gombokat nyomogatni, hogy válthassunk csatornát. Utána pedig mindhárman körbeültük a falnak tolt kockaasztalt, aminek annyira szerettem a meggyes-szőlős viaszterítőjét.
Papu szokásához híven szétkatonázta a kenyérszeletet és békésen szalonnázgatott, miközben a tévéújságot böngészte valami esti film után, de tudtam én nagyon jól, hogy nagy valószínűséggel megint a Dallas-ra fognak elaludni, úgyhogy megint nekem kell őket felébreszteni legszebb álmaikból azon nagyon egyszerű okból kifolyólag, hogy én még nem érem el a kikapcsoló gombot. Fene vinné el a szerelő bácsikat, akik ezt a nagy felete bigyót merő muszájból a televízió felső sarkába kellett szerelni! Mamukáméknál pedig nincsen olyan kis nyuszikás műanyag karosszék, mint az óviban, amit akármikor ide-oda lehetne húzni-vonni, pakolászni! Nem, náluk csak azt a kis barna sámlit tudom pakolászni, ami kin van mindig a kandalló mellett a konyhában. De azért ugyancsak nem lehetett kimenni, hiszen a konyha a folyosó másik végében helyezkedik el és egyébkint is éjszaka mindig az a ház legsötétebb bugyra. Így minden pénteken este ugyanaz történik: nem én kapcsolom ki a tévét, hanem a mamu, mert a papu mindig pénzfeldobósan dönti el, hogy kinek van nagyobb jogosultsága derékfájás okán ágyban maradni. De én már rég rájöttem a huncutságra, hogy a papu mindig csal, de erről szegény mamu nem is sejt semmit.
Tehát miután a papu befejezte a katonázgatást (mert mindig ő vacsorál meg először), elmegy fürdővizet engedni abba a már megsárgult zománcos lavórba, amelyikben fürdeni szoktunk. Másodiknak mindig a mamu eszi meg avajas kenyeret és a retket, így ő kezdi az elpakolást és mire a mosogatásba is belekezd, én is megeszem a fél kiflimet kockasajttal, meg a mézes tejecskét is felhörpintettem.Azután minden aszerint történt, amint azt előzőleg már megjósultam. Való igaz, máig sem értem, mi volt annyira nagy durranás abban a filmben, ahol minden csak az egymás elleni áskálódásról szól, de amint azt mondani szokás, ízlések és pofonok: akkoriban még ez volt a módi. Nem igazán volt még elterjedt műfaj kicsiny hazánkban (a "vén Európában") az ún. science fiction: a világ folyamatos változásnak van kitéve.
Másnap reggel a szokástól eltérően hamarabb pattant ki a szemem, mint a mamuméknak: ennek pediglen rendkívül megörvendék. Uccu, ki a konyhába! Levadászván a kis hozhatós-vihetős sámlit, rögvest elkezdtem intézkedni, hogy mire az öregek fölkelnek, készen várja őket a meglepetés, mivel (engem akkoriban /reményeim szerint/ méltán tartottak okos gyerkőcnek) pontosan tisztában voltam vele, milyen nap van. (Na jó, nem teljesen magamtól: az óvónéni mesélt nekünk erről a napról.)
Alig győztem kivárni, hogy fölkeljenek: mindenképpen látni akartam, milyen hatással lesz rájuk az én munkásságom. Természetesen dolgom végeztével gyorsan és csöndesen visszalopikáltam magamat az ágyamba (illetve a szőnyegre, mivel az én fekhelyem oda volt megvetve), úgy téve a dolgot, mintha ott se jártam vón'. Bevallom, csöppecskét el es szunyókáltam a nagy izgatottságban. Aztán papu fölkelt, megreggeleztette a sok jószágot; nem sokkal utána mamuka is kibillegett az ő kacsa-járásával és megöntözte a kertben a virágokat, a borsót, a répát, a két szilvafa alját pedig kicsit megkapirgálta, amit a Bundás meg a Matyó rögvest le is ellenörzött. (Igen, kicsit muszáj volt kukucskálni, mert annyira nyugdíjas tempóban csinálgatták, hogy ugyancsak eluntam magat a nagy várakozás közepette egyedül a szobában.)
Amikor bejöttek az udvarról és becsoszorásztak a konyhába, elérkezettnek láttam az időt, hogy közelről szemléljem az eseményeket. A kávécsájuk már fönn rotyogott a tűzön, amikor óriási nagy mű-ásítások és szemdörzsölések közepette kibotorkáltam én is (csak a látszat hitelessége kedvéért). Lehuppantam az asztalhoz és ártatlan, boci szemeimet papura függesztve vártam a reggelit (néha-néha oldalra sandítva mamu felé, aki már parázson járkálva várt a megváltó kesernyés italra. Azért magam is már tűkön ülve vártam, hogy rátaláljanak az én művemre! Végre már az utolsókat fortyogta a kávéfőző: a konyhaszekrény kitárult és mamu elkezdett benne matatni. Ó, volt ott mindenféle! A nagyiék nagyon szerették a rendet. Sok kicsi, egyforma, piros, műanyag tartódoboz sorakozott a fölső polcon, ahol a bögrék és csészék is sorakoztak: innen került az asztalra a virágos készlet két darabja, meg egy macis ivó alkalmatosság a reggeli italokhoz. Az alsó polcon is katonás sorban állt egymás mellett néhány kicsi, egyforma, pöttyös, porcelán köcsög (a tetejükre szépen ráírva, melyikben mi van), mellettük külön egymásra rakosgatva a lapos és a mély tányérok: innen került mindhármónknak kék szegélyes porcelán tányér. Alulról, a fiókból kerültek elénk a kanálkák, papunak a kolbászos kés, mamunak a vajas kés. Utána került az asztalra a reggeli kínálat: a kenyérke, a kolbászka, a sajtocska, a vajacska, megérkezett a kávécska és a tejecske is (no, meg nekem a szokásos fél kifli). Papu már türelmetlenül kezdett fészkelődni a széken, amikor szép lassan helyet foglalt mamuka is az asztal mellett, miután középre helyezte az ide illő pöttyös köcsögoket: a kakaóporosat, és a cukrosat.
A Mindenhatónak hálát adva az ételért, nekikezdtünk hát. Nagyiék mindig azelőtt kávéznak, hogy egy falatot is elkezdenének lenyelni. Papi magához emelte a cukor feliratú kicsi köcsögöt, hogy megízesítse a maga csészikéjét. Félretette a fedelét, vetett egy futó pillantást a tartalmára, de ahelyett, hogy szórt volna belőle a csészéjébe, visszahelyezte az asztalra. Mamu kicsit elcsodálkozott, hogy íz nélkül kortyolt a kávéjából, ezért is felejthette rajta tekintetét, mialatt egy kanálnyit ízesített a magáén. Én csak csöndben kortyoltam egy hosszút a kiöntött tejecskémből. Némi kanálkocogást követően mamu is beleszürcsölt a felforrósodott csészébe: de azt a torz, savanyú arckifejezést, ami ezt követte, nem lehetett nevetés nélkül megállni! Papu cinkos kacsintással jelezte felém, hogy gratulál nekem a meglepetéshez (amihez az ő ugyancsak cinkos hallgatása is hozzájárult). Mamu rögtön gondolta, hogy mi történhetett: belenézett hát mindkét köcsögbe. A cukor feliratú tető alatt kakaó köcsögöt talált. Ugyanígy a kakaó cimkés fedő cukrot rejtegetett. A hangos kacagáshoz mamu nevetése is csatlakozott és néhánypercet követően, mikor már valamelyest elcsihadtak a viháncoló hangok, ekképp fogta csokorba mindannyiónk érzéseit:
- No, ez volt aztán az április elsei tréfa!